Árvai Ferenc atya ünnepi beszéde a Karitász jubileumára rendezett bodajki zarándoklaton
Mit jelent az egyház nevében és az evangélium szellemében tenni a jót? Ft. Árvai Ferenc atya ünnepi beszédet mondott a Karitász 95. jubileumára rendezett bodajki zarándoklaton; az alábbiakban ennek szerkesztett változata olvasható a Karitász szolgálatának legmélyebb értelméről, az isteni meghívásról, a felebaráti szeretetről és a segítés méltóságáról szólt az a lelki tanítás, amely a zarándoklat résztvevőit erősítette meg hivatásukban.
Drága Testvérek!
Hogy mit jelent nekünk „az egyház nevében és az evangélium szellemében” cselekedni, az valójában roppant egyszerű, mégis sokan nem értik. Elég, ha a Boldogságos Szűzanyára gondolunk, és máris világossá válik. Ő mindent az egyház nevében és az evangélium szellemében tett.
Pünkösd hétfőjén ünnepeltük a Boldogságos Szűz Máriát, az Egyház Anyját. Mit tett ő? A megijedt, szétszaladó apostolokat összegyűjtötte. Ha ő nem tereli össze őket, hogyan talál rájuk a Szentlélek? Leülteti őket az utolsó vacsora termébe, és ő maga nem csinál semmit, mert tudja, hogy most nem ő következik. Ennyi volt a feladata, és ott van az egyház születésénél. Az egyház nevében és az evangélium szellemében tett mindent.
A Boldogságos Szűz Mária egy meghívott, megszólított ember. Erre a megszólításra nem készült: hétköznapi életet élt. A Jóisten arra választotta ki, hogy nehéz feladatokat kapjon, és ő ezekre egy óriási igent mondott.
Miért? Mert tudta, hogy nem az ő ereje számít, hanem az, amit az angyal mondott neki: „Üdvözlégy, Mária, kegyelemmel teljes.” A kegyelem: isteni erő, isteni segítség. Ő ezt megértette. Amikor azt mondta: „Íme, az Úr szolgálóleánya”, akkor valójában azt mondta: rendben van. Ha adod hozzá az erődet, vagyis a kegyelmedet, akkor megyek és teszem. Nem kell gondolkodnom, mert Te irányítasz és vezetsz engem.
Elgondolkodtál-e már azon, hogy a Szentlélek által te is megszólított ember vagy, mint Mária? Örülj ennek! Feltetted-e már magadnak a kérdést: miért vagy te a Karitászban, drága testvérem?
A másik, akit ismersz, nincs itt. Miért? Mert téged szólított meg az Isten. Nem olyan látványosan és nem olyan nagy hévvel, mint az angyali üdvözletnél, amikor Gábriel arkangyal megjelent Máriának. Mi is vágyunk néha arra, hogy az Úr megjelenjen, és elmondjon néhány dolgot. De lehet, hogy nagyon megijednénk az angyaltól, ahogy Mária is megijedt.
Inkább valahol a lelked mélyén érzed, hogy valami húz. Megalakult a karitászcsoport, talán alapító tag vagy, vagy csak hallottad, hogy van Katolikus Karitász, és egyszer csak azt érezted: nekem ott a helyem. Megszólított ember vagy. És ez nagyon fontos, drága testvérek. Köszönöm, hogy erre igent mondtatok.
Amikor az egyház nevében tesszük a jót, és az evangélium szellemében cselekszünk, azt az egyházat képviseljük, amelynek mi is tagjai vagyunk. Eszedbe jutott-e már, drága testvérem, hogy te vagy az egyház? Sokszor az a problémánk, hogy ha vannak feladatok, várjuk, hogy majd jön valaki és megteszi. Ne várj erre! Te vagy az a valaki, akire a Jóisten rábízta a feladatot.
A Karitász nagy családjában nagyon sok megszólított ember van: a világon összesen 1,2 millióan. És 95 éve, a rendszerváltás óta pedig 35 éve tesszük a jót. Mi a gondviselés kezében olyan eszközök vagyunk, akiket keres a Jóisten. Én büszke vagyok rátok, és hálásan köszönöm, hogy igent tudtatok mondani.
Zarándoklaton vagyunk, és a zarándoklat több, mint egy találkozó. Sok lelki célja van. Az egyik, amit a püspök atya is mondott: sok mindent itt kell hagyni. Hagyjuk itt a Karitászban megélt kudarcainkat: azokat a pillanatokat, amelyeket elmulasztottunk, amelyeket nem sikerült olyan jól megtenni, mint szerettük volna. Azokat a szavakat, amelyeket kimondtunk, és abban a pillanatban talán meg is bántunk. Emberek vagyunk. Az apostolok is emberek voltak.
Emlékezz vissza, hogyan asszisztálták Jézus jótetteit három éven át. Odamentek hozzá a gyerekek, hogy áldja meg őket. Ők pedig elzavarták őket: „Menjetek innen!”
Jézus pedig azt mondta: „Engedjétek hozzám a gyerekeket.”
A hegyi beszédnél Jézus gyönyörű tanítást mondott, óriási tömeg, 15 ezer ember hallgatta. A tanítványok odamentek hozzá: „Uram, esteledik, küldd haza a tömeget, hogy vegyenek maguknak élelmet.” Jézus pedig azt mondta: „Dehogy küldöm. Ti adjatok nekik enni.” Néztek is nagyot.
A harmadik történet, ami mindig bennem van, legyen ez a lelkiismeretvizsgálatunk: a vak koldus története. Amikor hallja, hogy Jézus arra jár, kiabálni kezd: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Az apostolok előfutára rászól: „Maradj csendben, itt jön a híres ember! Nem te vagy a világ közepe!” De a koldus még hangosabban kiabál. Jézus pedig azt mondja: „Hívjátok ide!”
Ekkor jönnek rá az apostolok, hogy melléfogtak. És azt mondják: „Gyere, téged hív.” Ők is emberek voltak, mi is. Néha nehezen megy a karitászmunka, vannak nehéz pillanataink.
Eszembe jut Jézus példázata a két testvérről, akiket kiküld a szőlőbe. Az egyiknek azt mondja: „Menj ki, fiam, dolgozni!” „Megyek, Uram” – feleli, de nem megy. A másiknak is mondja: „Menj ki, fiam, a szőlőbe!” „Dehogy megyek!” – mondja, aztán megbánja, és kimegy. Sokszor mi is így vagyunk. Emberi tényezők befolyásolnak bennünket, nem mindig könnyű az apostolok útján járni. Ezeket hagyjuk itt. Erősödjünk meg a hitünkben. Kérjünk bocsánatot gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövetett bűneinkért.
Ferenc pápa fantasztikus dolgokat mondott a Karitászról. Azt mondja: ha Krisztus marad a fókuszban, akkor a folyamatos társadalmi változások közepette, amikor hol az anyagias, hol a hedonista életideál kísért, elkerülhetjük, hogy emberi eszközöket keressünk megoldásnak. Fel kell ismernünk Isten jelenlétének jeleit a való világban, még ott is, ahol elsőre nem látszanak.
Az első dolog, testvérek, amit ma meg kell értenünk, az az, hogy mit jelent számunkra az egyház nevében és az evangélium szellemében cselekedni. Ha ezt nem értjük meg, akkor nem is fogjuk tudni megvalósítani.
Mondok egy példát. Adományátadás van. Jön körülbelül 150 ember, és átadjuk nekik az élelmiszercsomagot. Az egyik módja az adomány átadásának így néz ki:
„Tessék már jönni, Mari néni! Vegyétek el tőle azt a botot, húzzátok ide a szatyrot! Itt tessék aláírni! Nincs meg a szemüvege? Nem baj, majd én aláírom. De menjen már, csókolom, nézzen hátra, mennyien vannak még! Itt leszünk még este is. Isten áldja meg! Vigyétek már, segítsétek ezt a nénit, mert feltart mindenkit.”
És akkor ott van a másik lehetőség:
„Mari néni drága, de régen láttam! Fiúk, hozzatok egy széket! Tessék leülni. Hogy tetszik lenni? Mi újság van? Hallottam, hogy múltkor orvosnál tetszett lenni, és jobban van. Jaj, de jó! Ha valami baj van, tessék szólni nekünk. Ha valami gond van, jövő héten arra járok, benézek önhöz. Isten áldja meg! Persze, hogy nem mi segítettünk, a Jóistennek tessék hálát adni. A fiúk segítenek, hazaviszik kocsival.”
Érezted a különbséget? Ugyanannyi idő. A második módszer az, amikor az egyház nevében és az evangélium szellemében tesszük a jót. Ezért fontos, hogy ezt megértsük. És akkor fogod megérteni, ha mély az istenkapcsolatod. Lépj közelebb az Istenhez, akkor fogod igazán megérteni.
Van egy történetem, ami velem történt. Szeretek képtárba járni, festményeket nézni. Azért is, mert csodálom azokat, akiknek a fantáziájában megjelenik valami, és azt le is tudják festeni. Nekem is meg szokott jelenni, de mire az ujjam végébe ér a toll vagy az ecset, valahol elakad a dolog, és nem tudom lerajzolni. Ezért örömmel nézem a tehetségeket.
Egyszer elmentem egy nagy képtárba. Befizettem a belépőt, megyek be, és a bejáratnál egy 10×10 centis kis kép ki van akasztva. Elmentem mellette: „Ezért a pénzért én nagyobb képeket nézek, ne ilyen piciket rakjanak ki!” Végignéztem a kiállítást, jövök kifelé. Két ember ott guggol a kis kép előtt. Figyelnek. Mondom magamban: „Mit néznek ezek az ecsetvonáson?” Rágta az oldalamat a kíváncsiság. Megvártam, amíg elmentek, odamentem a képhez egészen közel, mert csak onnan látszott.
Tízszer tízes keret, tájkép. Elgondolkodtam: milyen technikával festették? Hajszállal? Egy 10×10-es képbe tájképet? Gyönyörű volt. És rájöttem, hogy az egész kiállításon ez volt a legszebb, a legfantasztikusabb kép. Ha nem állok meg, és nem nézem meg közelről, nem értem meg.
Testvér, így vagyunk mi is a Jóistennel. Sok mindent figyelgetünk: halljuk ezt is, azt is, amazt is. De nem merünk közel menni, és akkor nem értjük meg. Adj időt az Istennek! A közelséghez idő kell. Legyen az életedben isteni idő. Nem sok: naponta öt-tíz perc, amikor imádkozol.
És bocsáss meg, nem az állandó imákkal van bajom. Mert sokszor így imádkozunk: „Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes… holnap még be kell vásárolni… az Úr van teveled… mosni is kell… áldott vagy te az asszonyok között… pénteken szülői értekezlet…”
Mit mondtál el a Jóistennek? Bevásárlás, mosás, szülői értekezlet.
Sokan panaszkodnak: „Atya, nem megy az ima.” Mondd el a Jóistennek, ami benned van! Kezdd így: „Uram, mérges vagyok. Nem tudok imádkozni. A munkahelyemen ez volt, meg az volt, hazajöttem, a kutya megharapta a macskát, ez történt, az történt, a férjem is ezzel jött haza…” És egyszer csak észreveszed, hogy már öt perce beszélsz az Istenhez, a végén pedig lecsendesedsz. Volt, aki kipróbálta, és azt mondta, tényleg működik.
Mondod az Üdvözlégyet vagy a Miatyánkot, és közben teljesen máshol jár az agyad. Figyelj az Istenre! Üzenete van számodra. A nagy szenteket is ilyen személyes hívással hívta el egy életre. Ebben a csendben neked is van feladatod. Az egyik az, ami rajtad van: karitászos vagy. Magadra húztad, mint a szerzetesek a ruhájukat. Tekints úgy erre a piros ruhára, bármilyen formában viseled, mint egy szerzetesi ruhára: elkötelezettség az Istennek és az egyháznak.
Kovács András Péter humorista egy mélyen hívő katolikus ember. Amikor az Eucharisztikus Kongresszus volt Magyarországon, és itt volt a Szentatya, a fiataloknak tartott találkozón azt mondta: „Szeresd önmagad úgy, ahogy Isten szeret téged. Tartsd magad méltónak. Én nem vagyok makulátlan ember, de nem is ez a lényeg. A gyermekeim úgy szólítanak: apa, és az ölembe másznak. Az Isten pedig így szólít: Fiam! — és az ölébe vesz.”
Éljük át mi is ezt. Fogalmazd meg te is: „Milyen jó nekem az Isten közelsége.”
Mit jelent az, hogy az egyház nevében cselekszünk? Azt, hogy a Szentlélek bizonyos alapcölöpöket levert az egyház életében. Így indította el az egyház közösségét: evangelizáció és diakónia, igehirdetés és szeretetszolgálat.
Már az első szentmiséken, az első három évszázadban, amikor házaknál vagy később a katakombákban, eldugott helyeken tartották a misét az üldözések miatt, a szentmise után agapé, szeretetlakoma következett. A legszegényebbek is jöhettek, és vittek nekik ételt. Lepakolták az oltárt, ami valójában egy asztal volt, és feltették rá az ételt. Együtt ettek.
Nem az történt, hogy: „Figyeld, Maris, az én süteményemet jobban eszik, mint a tied! Mondtam, hogy az én receptem jobb! Te, Jóska, a te borodhoz senki nem nyúlt hozzá, bezzeg az enyémhez!” Nem. Együtt voltak. Mert egy rabszolgának már az is jó volt, hogy legalább embernek tekintették.
Hajléktalanokkal többször töltöttem együtt időt. A leghosszabb egyszer harminc nap volt egy krízismelegedőben. Amikor véget ért a melegedő, már jött a tavasz, elmentek. Az egyikük elém állt, és azt mondta:
„Atya, köszönjük, hogy itt lehettünk. A meleget, a gondoskodást, hogy rendet tartott közöttünk, vigyázott ránk a munkatársaival együtt. Meg a finom ebédet — híztunk is mindannyian. Tudja, minek örülünk a legjobban? Annak, hogy itt újra embernek érezhettem magam. Lehetett önnel és a munkatársaival beszélgetni. Most megyünk ki újra az utcára, ahol ha meglátnak minket, átmennek a másik oldalra. Ha messziről meglátnak, előkészítenek egy százforintost: Na, itt van, csak menjél. Pedig lehet, hogy én beszélgetni szeretnék.”
Embernek lenni: ezt kell adnunk a másiknak. Karitászosként ezt jegyezd meg nagyon jól: nem csupán magadat képviseled, hanem az egyházadat. Ha rajtad van a piros ruha, te a katolikus egyház hivatalos segélyszervezetének képviselője vagy. Ha jót teszel, Isten dicsőségére teszed. Ha nem jól teszed, akkor miattad fogják szidni az egyházat is. A segítésnek ezért vannak szabályai. Az ösztönös segítés bennünk van: a szeretet, amit hordozol magadban, amit gyerekkorod óta viszel.
Ha megkeresztelek egy kisgyereket, van olyan család, akit utána meglátogatok. Egyik alkalommal a baba az édesanyja karján ült, és babapiskótát nyalogatott. Minden kisbaba mosolyog, még abban a korszakban volt, amikor nem félt senkitől. Mondtam neki: „Jaj, de finomat eszel! Adsz belőle nekem is?” És nyújtotta.
Aztán megszületett a következő testvér. Ő már ovis volt, amikor mentem a keresztelő után. Vittem két nagy tábla csokit, nehogy már üres kézzel menjek! Odaadtam az apának mindkettőt, és mondtam: „Csak egyet adj oda a nagyfiúnak.” Odaadta, és mondta neki: „Tudod, a fele a tesóé, el kell osztani.” Eltörte, de nem egyformán. Az apa mondta: „Kínáld meg a testvéredet.” A gyerek nézett az apára, nézett a csokira: „Apa, nem lehetne, hogy ő kínáljon meg engem? Mert én a nagyobbikat szeretném választani.”
Drága testvér, így indulunk el az önzés felé. Ezért fontos, hogy az egyház nevében nemcsak adományt adunk, hanem Istenhez közelebb visszük az embereket. Az egyháznak nem az a célja, hogy mindenkit jóllakassunk. Jézus sem gyógyított meg minden beteget, nem azért, mert nem akarta, hanem mert nekünk is feladatunk van egymáshoz.
Mi Magyarországon nem fogunk tudni minden nehézséget megoldani. Sok karitatív szervezet van, hála Istennek, de így sem haladunk egyről a kettőre.
Egyszer egy riporter megkérdezte tőlem: „Atya, ha egy kívánsága lenne, mit kívánna?” Mondtam: „Azt kívánnám, hogy legyek munkanélküli.” „Micsoda? Nem értem.” Nézze: ha egy Karitász-igazgató munkanélküli, akkor mi a helyzet? „Ja… nincsenek szegények.” Igen. Ez lenne a legjobb. De ez olyan cél, amit nem fogunk elérni.
Ezért fontos, hogy a csoda bennünk van. Néha félünk a feladatainktól: „Ez nekem nem megy.” Mit kell tenni? Bízd rá magad az Istenre. Ő ad erőt, megoldást, eszközt, egy feltétellel: ha a problémát feldobod neki az égbe.
Bejön valaki a Karitászba, kér valamit. Még ki sem mondta, már mosolyogsz, de belül azt érzed: „Én ezt nem tudom megoldani. Se lehetőségünk, se pénzünk, semmink nincs rá. Istenem, miért küldted? Miért nem a város másik végére küldted, vagy egy másik segélyszervezethez?” Képzeld el, Karitász-igazgatóként néha én is így vagyok. Megijedek.
Pedig már sokszor kipróbáltam, és működik. Ha nem megy, rágódom rajta egy napig, két napig. Aztán belülről jön egy hang: „Hé! Dobd már föl!” Mondom: „Uram, Te küldted. Visszaküldöm. Adj megoldást.” Ennyi.
És jön a gondolat, mint amikor egy fájl betöltődik a fejemben. Alig győzöm leírni: „Ezt hívd fel, ezzel beszéld meg, ezt intézd el.” És megvan a megoldás. A munkatársaim is jönnek néha: „Atya, elakadtunk.” Kimegyek, egy percig egyedül vagyok, feldobom az égbe. Visszajövök: „Ja, ilyen egyszerű?” Hát persze, ha súgnak föntről.
Ezt csinálja velünk a Szentlélek, drága testvérek. Mert Isten országa közöttünk van és bennünk van. És az evangélium szellemében kell tennünk a jót. Ez nagyon fontos.
Az utolsó ítéletkor Jézus ezt mondja majd: „Éhes voltam, ruhátlan voltam, beteg voltam, vándor voltam, rab voltam, és te mit tettél ekkor?” Ez lesz a mérce.
Mi, akik itt vagyunk a Karitászban, sokszor el szoktuk mondani magunknak: amikor majd a mennyország előtt áll sorban a lelkünk, hosszú sorban várakozunk, egyszer csak kinyílik egy kis ablak. Árpád-házi Szent Erzsébet kihajol, és azt mondja: „Karitászosok, lépjetek ki balra, másszatok be az ablakon!” Mert mi ezt teljesítettük.
Nagyon fontos megértenünk, hogy az önkéntesség és a felebaráti szeretet nem ugyanaz. Ezért vagyunk mi mások: mert az egyház nevében és az evangélium szellemében tesszük a jót. A szeretet parancsa a kereszténynek nem önkéntes lehetőség, hanem az utolsó ítéleten a mérce.
És hogyan hajtsuk ezt végre? Szent Ágoston sok mindenre tanít minket. Ő 33 éves korában tért meg, és érdemes olvasni, keresni őt. A mostani pápánk, Leó pápa, nagyon sokat idézi Szent Ágostont, nem véletlenül. Szerintem a mai világban kóválygó emberek védőszentje Szent Ágoston. Imádkozni is kell értük, ahogy Mónika, Ágoston édesanyja is tette.
Ágoston pedig megfejtette a mi problémánkat is: hogyan oldjuk meg karitászosként azt a helyzetet, amikor odajön hozzánk valaki, nem is köszön, bunkón viselkedik, esetleg büdös, és sorolhatnánk a kifogásokat. Mit tegyek én ezzel jót?
Figyelj. Ha hallgatsz, szeretetből hallgass. Ha kiáltasz, szeretetből kiálts. Ha korholsz, szeretetből korholj. Ha kímélsz valakit, szeretetből kíméld. A szeretet gyökere legyen benned, és abból a gyökérből csak jó fakad.
Mit jelent ez? Ha hallgatsz, ne konokságból hallgass, hogy „azért se szólok hozzád”, hanem szeretetből: nem szidlak agyon. Nem mondom: „Már megint így jöttél ide? Múltkor mit beszéltünk meg?” Az Úristen sem így áll elénk. Nem azt mondja: „Na, már megint bűnös vagy? Múlt héten mondtad, hogy többet nem vétkezel. Ilyen hazug ember vagy?” Ha így lenne, félnénk az Istentől. Ő azonban átölel minket.
A szenvedélybetegekkel foglalkozó munkatársak mondják: van, akivel már kilencvenkilencszer megbeszélték, hogy abbahagyja. A századik alkalommal is azt mondják neki: „Kezdjük újra.” Ez legyen bennünk is. Ha kiáltasz, szeretetből kiálts. Ha korholsz, szeretetből korholj: „Testvér, ez így nem lesz jó. Változtatni kell. Üljünk le, beszéljük meg.” Ha kímélsz valakit, szeretetből kíméld, mert most erre van szüksége.
A mi munkánkról XVI. Benedek pápa, akit én Karitász-pápának nevezek, a Deus caritas est enciklikában azt mondja: „A diakónia, a szeretetszolgálat teszi hitelessé az egyház evangelizációját, az igehirdetését.”
Ma ez van, drága testvér: sokan elfordulnak az egyháztól. A Covid idején hogyan élt az egyház? Be volt zárva a templom, másfél méter távolság, kijárási tilalom. Az evangelizáció elhalkult. Mi erősödött fel? A diakónia.
Egy hónap alatt a „Maradj otthon” időszakban 6000 kilométert utaztam. Vittük az élelmiszeradományt a karitászcsoportoknak, akik vállalták, hogy tovább viszik a többieknek. Érintés nélkül: becsöngettünk, integettünk, letettük a zacskót. „Isten áldja magukat, jobbulást!” -mondták és hálálkodtak. Sokan csatlakoztak hozzánk, akik addig nem voltak karitászosok: „Én is szeretném ezt csinálni.”
Árpád-házi Szent Erzsébet jelmondata ez volt: „Tegyétek boldoggá az embereket.” Nem azt mondta: adjatok kenyeret vagy ruhát. Azt mondta: tedd boldoggá. Miért? Mert megértette, hogy az Isten boldog életet teremtett nekünk. Csak így érdemes élni.
Mi is, amikor segítünk, nem pusztán az éhséget csillapítjuk. Hanem azt tesszük, hogy ha valakinek a boldogságát az éhezés akadályozza, akkor adunk neki enni.
Ternyák Csaba érsek atya tanítja nekünk az egyházmegyében: „A Karitász nem egy segélyszervezet a sok közül. Megvalósítja az egyház tanítását, amelyre a keresztségben mindnyájan küldetést kaptunk. A szeretetet a tettek példájával kell hirdetni.”
Befejezésképpen ennek az egyházmegyének egykori püspökét állítom elétek. Vigyük haza magunkkal, amit mondott. Prohászka Ottokár, akinek boldoggá avatása folyamatban van, és aki nagyon sokat tett a magyar Karitász elindulásáért, így fordította le Jézus szavait: „Éhes voltam, és ennem adtatok.”
Ébredjen minden egyházközség arra a tudatra, hogy mindegyik Krisztus családja. Legyen gondja, hogy ne legyen ebben a családban senki, aki éhezik, míg mások lakmároznak. Senki, aki mezítelen, míg másoknak fölös ruhája vagy lábbelije van. Közelebb kell jutnunk egymáshoz. Meg kell éreznünk mások baját úgy, hogy attól mi is szenvedjünk, és mások gondját úgy, hogy azt mint magunkét eloszlatni tudjuk.
Kozma László Szent Erzsébet legendája című versében csodálatosan megfogja ennek a fiatal királylánynak a hitét, és azt, amit irigylünk tőle, és amiben segítsen minket. Ő 24 évet élt, és megértette, mit akar tőle az Isten. Mi is éltünk 24 évet, talán kicsit többször is, nem? És még mindig nem megy. Kérjük őt, hogy segítsen.
Én minden reggel, amikor megyek a Karitászba, így szoktam szólni: „Erzsébet, ébresztő a Mennyben! Kelj föl, megyek a Karitászba, gyere velem!”
És a vers így szól:
„S akkor halkan fohászkodni kezdtem:
Kenyérillat, töltsed be a lelkem!
Mint Erzsébet, úgy adhassak én is,
mi átfut az emberek szívén is,
felderíti elesettek sorsát,
akár kenyérillattal a rózsák.”
Ft. Árvai Ferenc
az Egri Főegyházmegyei Karitász igazgatója
Fotó: Merényi Zita/Magyar Kurír; Kapocsi Zsolt
